Néhány gondolatom a liberalizmusról

Furcsa, hogy a liberalizmus milyen sikeres volt; hogy milyen hatékonyan tarolta le a kultúrkörünket; hogy még keresztények tömegei is „bezabálták,” és valamiképpen kétfajta igazságban kezdtek el hinni, ahol a kereszténység a magánélet dolga, közös ügyeinkben pedig a liberalizmus a közös nevező. Keresztények tömegei nem veszik észre, hogy a liberalizmus vallás, éspedig hamis vallás, ahol az ember az Isten, és a természetfeletti hit fényétől meg nem világosított emberi értelem az abszolút viszonyítási pont. Keresztények tömegei hitték és hiszik el, hogy lehet az ember semleges, és hogy közös dolgaink intézésében ez a semlegesség az irányadó. Keresztények tömegei tartják evidensnek egy olyan vallás alaptételeit, amely gyökeresen szembenáll azzal, amit ők maguk vallanak. Furcsa ez a tömeges megőrülés, a logikus és tiszta gondolkodásnak ez a már-már egyetemes hiánya.

Fenti gondolataimra egy barátom azt válaszolta, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Ezt válaszoltam neki:

Teljesen konkrét leszek. Vegyük mondjuk az Orbán-kormányt, amely kereszténynek mondja magát, és hangsúlyosan illiberális demokráciáról beszél, vagyis a liberalizmussal szemben fogalmazza meg magát. Szerintem azonban – bármennyire elismerem is az érdemeit, és bármennyire jobbnak tartom is a többi pártnál (a Mi Hazánk külön fejezet, arról múltkor beszéltem) – az Orbán-rendszer sokkal inkább liberális, mint keresztény alapokon áll.

Vegyük mondjuk a szexualitás kérdését. Van egy igen terjedelmes könyv (J.D. Unwin: Sex and culture), ahol a szerző több mint 80 népet vizsgált meg, és mindegyik népnél ugyanazt találta: az a nép, ahol a szexualitás terén szigorú szabályok érvényesülnek, virágzik, az a nép pedig, ahol a szexuális szabályok lazulni kezdenek, 3-4 nemzedék múlva teljesen széthullik. Mind a 80 népnél ezt találta, egyetlen kivétel sem akadt, pedig a szerző igencsak liberális, és egyáltalán nem örült a felismerésének, de becsületére legyen szólva, nem hazudta el azt.

A mi kultúrkörünkben ugyanez történt: az 50-es, 60-as évek szexuális forradalmától kezdve három nemzedéknyi idő telt el. A társadalmunk minden szempontból rendkívül rossz állapotban van: egyre kevesebben kötnek házasságot, rendkívül kevés gyermek születik, a felbomló vagy már létre sem jövő házasságokból származó gyermekek egyre több fizikai és mentális problémával küszködő felnőttek lesznek, akik egyre képtelenebbé válnak rá, hogy életképes, teherbíró és boldog gyermekeket neveljenek.

Az okkal ugyanakkor nem illik foglalkozni, hiszen a liberalizmus által meghatározott társadalmakban, vagyis a mi kultúrkörünkben „a szexualitás magánügy.” Pedig ez hatalmas tévedés. Amint azt Unwin kimutatja, a társadalom egész élete arra épül, hogy a szexualitás a helyén legyen, hogy az emberek képesek legyenek uralkodni a szexualitásukon, és azt annak rendeltetése szerint éljék meg. Az a társadalom, amely nem így tesz, a saját sírját ássa meg. Egyetlen népet sem talált, ahol ne ez történt volna.

A szexualitás mégis magánügy, a mai Magyarországon is. Az erkölcstelen filmek, valóságshow-k, a pornográfia állami betiltása szóba sem jön, a szexuális tisztaság állami felkarolása, reklámozása, támogatása fel nem merül, hogy a teljesen liberális magyarországi abortusztörvényről vagy a mesterséges megtermékenyítés széles körű állami finanszírozásáról ne is beszéljünk (ami keresztény szemmel súlyos bűn). A magyar állam hatalmas pénzekkel támogatja a családokat, és a termékenységi ráták mégsem javulnak. Vajon miért? Azért, mert az okokkal nem foglalkozik, mivel azok tabunak minősülnek.

Barátom erre így reagált: „teokráciát sem lehet építeni, még sehol sem vált be.”

Ezt is érdemes szerintem jobban megvizsgálni.

A keresztény álláspont kiszorítását a közéletből azzal szokták indokolni, hogy nem lenne helyes, ha a keresztények a maguk hitét másokra erőltetnék. A közéletnek ezért semlegesnek kell lennie, hiszen különböző vallású, különböző világnézetű emberek vesznek részt benne.

Mi ezzel a gond? Az, hogy nincsen olyan, hogy semlegesség. Semleges ember, semleges állam nem létezik. Semleges világnézet nincsen. A jó és a rossz kérdésében senki sem maradhat semleges, sem az egyén, sem az állam.

Valamilyen világnézetet minden állam a polgáraira erőltet. És ezt helyesen is teszi. Ez a feladata. Csak az nem mindegy, hogy milyen világnézetet erőltet a polgáraira.

Nem vallásos ember nem létezik, mondja Hamvas Béla. Az élet legfontosabb kérdéseit illetően mindenki hisz, senki sem tud. Hogy mi az élet értelme, azt senki sem tapasztalatból tudja, hanem hiszi. Nemcsak a hívő ember, hanem mindenki. Az is hívő, aki magát hitetlennek vallja, hiszen a jó és a rossz kérdésében, az igazság és a hamisság kérdésében a nap 24 órájában dönt, és ezzel – akarja, nem akarja – Istennel kapcsolatban is állást foglal. Igent mond rá, vagy nemet. Semleges itt senki sem maradhat.

Minden ember hívő, nemcsak az, akit a köznyelv annak mond. A különbség az, hogy a keresztény ember a maga hitével az Igazságra csatlakozik rá, vagyis az egyetlen olyan Valakire, aki nem hisz, hanem tud. Ezért a keresztény ember az egyetlen, akinek megvan a kulcsa az élethez, az egyéni és a társadalmi élethez egyaránt.

Röviden: a keresztény ember az egyetlen, akinek igaza van, márpedig a társadalmi élet csak az igazságra épülhet. Amikor tehát az úgynevezett nemhívők arra hivatkozva akarják kiszorítani a keresztény álláspontot a közéletből, hogy ne erőltessük rá a hitünket másokra, akkor valójában a maguk hitét, éspedig a maguk téves hitét akarják a társadalomra erőltetni, ami nemcsak nekünk, hívőknek lesz rossz, hanem mindenkinek. Közös nevező csak az igazság lehet.

Azt írod: „teokráciát sem lehet építeni, még sehol se vált be.” Ennek éppen az ellenkezője az igaz: az nem vált be soha sehol – bár az euroatlanti kultúrkörön kívül nem is nagyon próbálkoztak vele –, hogy olyan kultúrát hozzunk létre, ahol a vallás nem játszik többé központi szerepet, ahol a vallás már nem az igazság, hanem az érzések dolga, ahol a közélet formálásából kiszorítják és kizárólag a magánéletben engedélyezik.

Hogy az ilyen kultúrával mi lesz, azt saját szemünkkel láthatjuk. Nem igaz, hogy az Istentől elszakadt, és az Istennek önmagát alá nem rendelő emberi értelem képes egy közösség, egy társadalom földi életét megszervezni és irányítani. Napnál világosabb, hogy nem képes. Annál kevésbé képes, minél több idő telt el a teokrácia óta, vagyis azóta, hogy Isten uralmát az egész társadalom felett elismerték és tiszteletben tartották, és ezért az állami törvényeket is ennek fényében hozták meg és hajtották végre.

Nézd meg, mondjuk, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amit 1948-ban fogadtak el. Ez még nagyon közel áll a keresztény értékrendhez. De mivel azóta újabb 77 év telt el, amit a nyugati kultúrkör nem teokráciában töltött, és a természetfeletti hit fényét nélkülöző emberek értelme tovább sötétedett, az ENSZ ma már olyan jogokat követel, amelyek minden alapot nélkülöznek, és amelyek teljesen ellentétesek a kereszténységgel: a homoszexuálisok "házasságát", az abortuszhoz, az eutanáziához, a nemváltáshoz való jogot stb.