Válaszlevelem egy ismerősömnek, akinek a hitét, Istenbe vetett bizalmát megrendítette a világban tapasztalható rengeteg rossz
 

Igen, ilyen gondolataim nekem is vannak.

Például a különböző szörnyű születési rendellenességek, amelyekkel sokan születnek. (Édesapámnak volt egy vastag könyve, ahol az összes lehetséges születési rendellenesség képekkel illusztrálva be volt mutatva. Ebből a könyvből megtudtam, hogy nincs olyan emberi szerv, amelynek ne lenne valami torzszülött változata. Lásd például a sziámi-ikrek: ha belegondolok, hogy úgy kellene leélni az életemet, hogy egy másik emberrel közös a testem, egészen elszörnyedek.)

Vagy az is nagyon rossz érzésekkel tölt el, ha az olyan totális diktatúrákra gondolok, mint például Észak-Korea. Láttam egy filmet róla. Valami egészen vérfagyasztó, ami ott már sok évtizede történik, az emberek teljes agymosása és agymosottsága.

Vagy a pszichopaták esete: vajon tehetnek arról, amilyenek és amiket csinálnak, vagy nem? Úgy tűnik, mintha nem vagy nem teljesen tehetnének, és hát rengeteg szörnyűséget követnek el.

Vagy akár csak az üdvözülés kérdése: senki sem tehet arról, hogy a szülei bűnözők-e, vagy szentek, holott ez alapvetően befolyásolja az esélyeit annak, hogy az illető üdvözül-e.

Igen, ezek rendkívül nyugtalanító dolgok, olyan kérdések, amelyekre nem tudom a választ.

Ha viszont azt gondolom, hogy Isten nincs, vagy hogy Isten rossz, azzal még nagyobb abszurditásokhoz jutok. Teljesen lehetetlen ugyanis, hogy Isten ne legyen, hiszen – amint előző levelemben írtam – a világ puszta léte istenbizonyíték: a valami nem jöhet létre a semmiből, a magasabb rendű nem alakulhat ki az alacsonyabb rendűből, az értelem nem fejlődhet ki az értelmetlenből.

És az is teljesen lehetetlen, hogy Isten rossz legyen, hiszen ez azt jelentené, hogy a rossz az alapvető, és nem a jó, és hogy a jó nem egyéb, mint a rossz félresikerült változata. A rossz Isten gondolata legalább annyira abszurd, mint az, hogy a világ magától, a semmiből jött létre. A rossz ugyanis nem valami, hanem valójában semmi. A rossznak nincs önálló léte, hanem pusztán a jó eltorzítása, a jó kiforgatása önön természetéből, a jó eltérítése a céljától.

És az sem megoldás, ha azt mondom, hogy ez az Isten-kérdés annyira nehéz, zavaros ügy, hogy én inkább nem foglalkozom vele. Azt ugyanis, hogy milyen lesz az életem, alapvetően meghatározza az, hogy van-e kapcsolatom Istennel, és hogy milyen ez a kapcsolat. Alapvetően meghatározza a létezés teremtőjével, fenntartójával és céljával való kapcsolat.

És ha meggondolod, innentől kezdve bizalmi kérdésről van szó – arról, hogy kinek hiszel, hogy kire bízod rá magad, hogy kire hagyatkozol rá: önmagadra vagy Istenre. Önmagam gyarlóságát, végességét, mindenféle korlátozottságait ismerve semmiképpen sem gondolom, hogy bölcs döntés lenne, ha életem végső alapjául önmagamat tenném meg.

A kulcs szerintem az, hogy előlegezzem meg Istennek a bizalmat, vagy ahogy Pascal tanácsolta Istent kereső nemhívő ismerősének: éljen úgy, mintha Isten lenne, és ez a megelőlegezett bizalom előbb-utóbb igazolni fogja magát.

Nálam legalábbis ez oldotta meg a dolgot – az, hogy megtapasztaltam, hogy Isten jó, nagyon jó. Ettől még a nyugtalanító kérdésekre továbbra sem tudom a választ, de azok nem akadályozzák meg azt, hogy az élet legalapvetőbb kérdésében (bízzak-e Istenben, vagy ne bízzak) jól döntsek.”