Sallai Gábor blogja

Megsértődni nevetséges. Erre annak idején a Micimackó olvasása közben jöttem rá. Amikor megsértődök, akkor a többiekkel egy fedőtörténetet kell elhittetnem, nehogy azt gondolják, hogy azért teszem, amit teszek, mert meg vagyok sértődve. A probléma az, hogy ezt a fedőtörténetet nekem is el kell hinnem, különben nevetségessé válok önmagam előtt. A Micimackó olvasása óta erre képtelen vagyok. Nem tudom elhittetni magammal, hogy amikor sértődöttségből teszek valamit, akkor nem sértődöttségről van szó, hanem valami másról.

A problémát az jelenti, hogy nem fekete-fehér a helyzet. Hogy mindkét fél rossz. Hogy a Fidesz is rossz. Hogy a Fidesz oldalán is van sok rossz. Hogy csak rossz lehetőségek közül lehet választani. Mikor és hol lehet választani a jót? Itt nem lehet. De ha itt nem lehet, akkor hol lehet? Teljesen jogos, hogy az ember a jót akarja választani, nem a rosszat. Nem a kisebbik rosszat, hanem a jót. Keresed-e a jót ott, ahol az meg is található? Megtaláltad-e? A jó keresése és megtalálása – tisztáztad-e már ezt a kérdést? Hátrább kell lépni. Megvan-e a helyes fontossági sorrend? Mivel 16 éve ugyanaz a kormány van hatalmon, rengeteg rossz óhatatlanul hozzájuk kötődik. Megvan-e a helyes fontossági sorrend az életben, az örök élet távlatával? Az örök élet ugyanis nem valamiféle fakultatív kiegészítés. Megvan-e a helyes fontossági sorrended? Érett gondolkodásra utal-e az a vélekedés, hogy ezeknek mindenképp menniük kell? Hogy bárki jó lenne, csak ezek menjenek? Nem túlságosan. Hiszen itt va...

Beleolvastam Pottyondy könyvébe. Borzalmas. Olvashatatlan. Pedig amikor megjelent, kishíján megrendeltem, mert egyébként nagyon jól ír. Ám ez a könyv olyan útszélien közönséges és trágár, hogy azonnal visszatettem a polcra. És ma ez egy sikerkönyv. Hihetetlen. Krasznahorkai 2025-ös könyvébe is beleolvastam. Az is olvashatatlan. Tényleg oldal-hosszúságú mondatai vannak. Mondhatja bárki, hogy ezeket végigolvassa, nem hiszem el. Mint Andersentől „A császár új ruhája” – mindenki úgy tesz, mintha a császáron lenne ruha, holott mindenki látja, hogy nincs. Krasznahorkainál pedig mindenki elalél, hogy micsoda tehetséges író, de olvasni senki sem olvassa, mert egyszerűen olvashatatlan.

Én értem a Szentháromságot. Nincs benne semmi érthetetlen. Az az érthetetlen, ahogyan mi élünk. A Szentháromság a normális. Ahhoz ugyanis, hogy legyek, hogy teljesen legyek, kell valaki, aki teljesen be tud és be akar fogadni engem, akinek teljesen át tudom adni magam, akivel teljesen egymásban tudunk lenni. Akkor lennék, akkor lennék teljesen, ha ez így lenne, de nincs így. Ez senkinél sincs így. Ez csak Istennél van így. Van két személy, akik teljesen át tudják adni magukat egymásnak, akik teljesen be tudják fogadni egymást, akik teljesen egymásban vannak. Két ilyen személy van, az Atya és a Fiú, és ők, bár teljesen egymásnak adják magukat és teljesen egymásban vannak, egymás iránti szeretetük – mely nem valami, hanem valaki, egy harmadik személy, a Szentlélek – mások számára is az élet forrása, és másokat is, valamennyiünket az Atya és a Fiú életére, a teljes önátadás eksztázisára hív.

Krasznahorkai és a reménytelenség Valahogy az egész csinált, megjátszott, nem őszinte. Mármint a reménytelenség Krasznahorkai szájából. Ha tényleg teljesen reménytelennek látna mindent, akkor nem egy 380 millió forintos díjat venne át, hanem öngyilkos lenne. Csak ma a meghatározó pozíciókat elfoglaló posztmodern értelmiség körében az számít menő írónak, aki mindent reménytelennek lát. A posztmodern író átlátja azt, amit a tudatlan plebsz képtelen átlátni, és tudja, hogy semminek sincs értelme. A pórnép ezt nem látja át, ezért hisz ebben, abban, amabban. Posztmodern körökben a reménytelenség a divat, és Krasznahorkai ennek a divatnak akar megfelelni, a divatnak való megfelelés pedig egészen jövedelmező dolog. Van abban ugyanis valami abszurd, hogy az ember értelmét látja annak, hogy hosszú könyveket írjon arról, hogy semminek sincs értelme. Ennyi erővel akár az élet értelmét is kereshetné.  

Elolvastam azt a beszédet, amelyet Krasznahorkai a Nobel-díj átvételekor mondott. Mást nem olvastam tőle. Szerintem Szabados Ádám zseniálisan ragadja meg a lényeget: „Aki azt mondja, hogy nincsenek gyávák, az nyilvánvalóan hazudik. De aki azt mondja, hogy mindenki gyáva, az meg talán csak önmagát akarja felmenteni. A rossz általánossá tétele azt a jót tagadja, amely vádként jelentkezhetne ellenünk, miközben pont azt a rosszat takarja le, ami belül vakká tesz a létező jó meglátására.” https://szabadosadam.hu/a-giccs-melankoliaja-es-a-melankolia-giccse/?fbclid=IwY2xjawOmjk5leHRuA2FlbQIxMQBzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEe_lGSFNdN_0jIaJ87H0cufwpKhMX0tx3Qh4hev23O1zdss5QuEjbtvjlCKYE_aem_CzN_Z73njup9vHdutg-mAw&brid=JM6f5nFO__vyLCJzf2C_dA Még egy gondolat Ádámtól: „Furcsa volt hallgatni ezt a beszédet. A Fekete tükör (Black Mirror) sorozatból az az epizód jutott eszembe, amikor a srác élő adásban egy torkához szorított üvegdarabbal öngyilkossággal fenyegetőzik, majd vé...

  Egy barátomtól megkérdeztem, hogy vágyik-e a mennyországra, és hogy hogyan képzeli el a mennyországot, aztán én is elgondolkodtam rajta. Megszűnik az egyedüllét, teljesen megszűnik. Ez a mennyország. A földi életben egy ponton túl mindenki minden kapcsolatában egyedül van, a legjobb kapcsolataiban is. Akármilyen jó a szülő-gyerek kapcsolat, a házastársi kapcsolat, a baráti kapcsolat, akkor is. Egy ponton túl idegenek vagyunk egymásnak. Egyedül vagyunk, mindenki. Ez fog megszűnni, méghozzá teljesen. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy az embernek van igazi apja, aki a létbe hívott és aki minden pillanatban a létbe hív, aki nevemen szólít. Hogy azért vagyok, mert szeretve vagyok. A teljes szeretettség túláradó állapota. Ez vagyok, a teljes szeretettség túláradó állapota. És hogy ez a túláradó szeretettség beletorkoll a szeretetbe és teljesen egyesül vele. A teljes egymásbanlét, a teljes önátadottság a másiknak, Istennek és Istenben az embereknek. Hogy teljesen el tudunk jutni Istenhez ...