Sallai Gábor blogja

Barsi Balázs mondta annak idején, hogy ha az ember hívő katolikusként igyekszik komolyan követni Krisztust, akkor 40 év fölött már látja, hogy az élet legfontosabb kérdéseiben az Egyháznak van igaza. Nem hiszi ezt, hanem látja. Hogy egyetlen szervezet van a világon, amelynek az élet összes fontos kérdésében igaza van, hogy amit a katolikus egyház a férfiről, a nőről, a házasságról, a családról, a szerelemről, a szexualitásról, az abortuszról, a fogamzásgátlásról, az eutanáziáról, a betegekhez, fogyatékosokhoz, öregekhez való hozzáállásról mond, az igaz. Egyetlen más szervezet sincs, amely az összes fontos kérdésben az igazságot mondaná, csak a katolikus egyház. Igaza volt Barsinak, az ember ezt 40 év felett nem hiszi, hanem látja.

Ratzinger „Politika, szabadság, hagyomány” című művét olvasom. Elképesztően jó, nagyon szeretem őt. Egy kritikám azonban van vele szemben. Ratzinger szerint a liberális demokrácia az a társadalmi rendszer, amely leginkább megfelel a kereszténységnek, mivel a hitet nem erőlteti senkire, hanem mint szabad lehetőséget kínálja fel mindenkinek, és a keresztényeknek hitük vonzó erejével mint kovász kell átjárniuk és evangelizálniuk a társadalmat. Ugyanezen könyv más helyén ugyanakkor megállapítja, hogy a felvilágosodás nyomán az euroatlanti térségben olyan kultúra jött létre, ahol a vallás, amely a történelem összes többi kultúrájában központi szerepet játszott, itt száműzve lett a nyilvános térből és csak a magánéletben mint az érzelem dolgát tűrik meg, aminek az igazsághoz semmi köze nincsen. Az ilyen kultúra – jegyzi meg Ratzinger, de mi is láthatjuk – nem életképes, hanem egyre inkább elbutul, megszűnik a közös nevező, amelyre hivatkozhatnánk, és minden döntés kizárólag az egyéni tetszik...

Büntet-e Isten? Isten nem büntet. Egyszerűen nincsen rá szükség. Tetteinknek megvan ugyanis a maguk belső következménye, a jó tetteinknek jó, a rossz tetteinknek rossz, és olyanná válunk, ahogyan élünk. A túlvilágon azután megérkezünk Istenbe, Istennel pedig csak az tud egyesülni, aki olyan, mint Ő. A földi életünkben ezért olyanná kell válnunk, mint Isten. Ez a feladat. Ennek az olyanná válásnak a lehetősége ugyanakkor egy ponton lezárul, a földi élet utolsó pillanatában. Szeretni ugyanis csak szabadon lehet, a szeretet nem lehet kényszer. Ha csak szeretni lehet, akkor nem lehet szeretni. Márpedig a túlvilágon ez lenne, a túlvilágon csak szeretni lehetne, hiszen teljesen leplezetlenül ott áll előttünk az, akire minden vágyunk irányul, maga a Szeretet, maga a Jóság, maga a Szépség, maga az Igazság. Senki sem tudná ott nem Őt választani. Teljesen lehetetlen lenne, hiszen teljesen Rá, a Vele való kapcsolatra vagyunk teremtve. Ha azonban nem választani nem tudjuk, akkor választani sem...

  A tegnapi téma (az Orbán-kormány és az abortusz) folytatása Igen, ha a Fidesz betiltaná az abortuszt, elveszítené a választást, az új kormány pedig visszaállítaná a mostani abortusztörvényt, sőt lehet, hogy még lazítana is rajta, és sok más szempontból is rosszabb   lenne, mint a Fidesz. Rossz világ lenne, nagyon rossz, de a rosszat inkább kell elszenvedni, mint elkövetni, és ez itt fokozottan érvényes. Fontos megszerezni a hatalmat és megtartani, hiszen egy csomó dolgot csak akkor lehet megtenni, az ország életét csak akkor lehet irányítani, ha hatalomra kerülünk. Nem mindegy, hogy ki irányítja az országot, egyáltalán nem, viszont a hatalom megszerzése és megtartása nem olyan cél, amely minden eszközt igazol. Vannak olyan dolgok, amelyeket semmilyen körülmények között nem tehetünk, és a ránk bízott, a védelmünkre szoruló ártatlan ember megölése mindenképpen ilyen. Ilyet mi nem tehetünk, akkor sem, ha emiatt soha nem kerülünk hatalomra. A rosszat inkább kell elszenvedni, m...

Tegnap megint előjött a téma. Hogy hogyan lehet az, hogy a kereszténységet a zászlajára tűző Fidesz-kormány négy kétharmados győzelemmel a háta mögött sem változtatta meg a teljesen liberális magyar abortusztörvényt. Hát azért, mondja barátom, és mondja Orbán Viktor is, mert akkor elveszítenék a választásokat. És minden bizonnyal így is lenne. És olyan kormány jönne helyettük, akik egyből visszacsinálnák a liberális abortusztörvényt, továbbá sok más szempontból is jóval rosszabbak lennének. És hát a lengyel jobboldal is azért veszített a választáson, mert szigorítani akarta az abortusztörvényt. Teljesen logikus tehát, hogy az abortusztörvényen nem kell, sőt nem is szabad változtatni. Egyszerűen felelőtlenség lenne. Teljesen felforgatná az életünket. Mármint azon szerencsések életét, akik már megszülettek. Azok élete pedig, akik az anyaméhben vannak, de még nem születtek meg? Hát, ennyi áldozatot csak hozhatunk magunkért! Mi is az ő megölésük ahhoz a kellemetlenséghez képest, amely mink...

Szerves része az életnek a szenvedés, vagy rendkívüli állapot?   Gyerekkorom óta tűnődök rajta, hogy a szenvedés szerves része-e az életnek, vagy pedig elhárítható része. Most látom, hogy szerves része. Most már biztosan látom. Valahogy az egész neveltetésem és az egész kultúránk az ellenkezőjét sugallja, és sugallja nagyon az önsajnálatot is, amire persze ösztönösen is hajlok. Most meg azt látom, öregedve, hogy szenvedni kell, a szenvedés az élet szerves része, nem rendkívüli állapot. A katolikus hitből igazából eleve ez következne, csak valahogy a II. Vatikáni Zsinat óta ez nagyon kilúgozódott belőle. Az egész életet csak „pozitívumként” igyekeztek bemutatni, a szüleim is, ami hazugság, ha kegyes hazugság is. Az önmegtagadás, lemondás, böjt, áldozathozatal szó nemigen szerepelt a szótárunkban. A keresztény kultúra kiherélődésének egyik mozzanata éppen ez – az, hogy a szenvedés minden fajtáját rossznak tartja, az elkerülhetetlen szenvedést is, és hogy nem tud mit kezdeni vele. É...

  Eléggé szeretni   Egyik ismerősöm egy katolikus kisközösségben, ahova mindketten jártunk, megjegyezte, hogy nem szeretjük eléggé. Nem az úgynevezett keresztény szeretetre gondolt, az akarati szeretetre, hogy megtesszük felebarátunkért, amit a kereszténység szerint meg kell tennünk, hanem arra, hogy nem elég fontos nekünk, hogy érzelmileg nem szeretjük eléggé. Ez akkor sajnálatot váltott ki belőlem, aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy itt valami nem stimmel: a szimpátia nem olyan, mint a fűtés, hogy ha fázom, akkor odamegyek a gázkonvektorhoz és kicsit feljebb tekerem. Hogy valaki mennyire szeret engem, hogy valakinek mennyire vagyok szimpatikus, hogy valakinek mennyire vagyok fontos, az egy adottság, amin nemhogy én, de a másik ember sem tud változtatni, ahogy azon sem tudok változtatni, hogy most Budapesten hány fok van, esik az eső, vagy nem esik. Ugyanerre jutottam, mikor egy jóbarátom, akivel évekig hetente órákat beszélgettünk, elment szerzetesnek. Megállapo...