Gondolkodni gyönyörűség - Sallai Gábor katolikus blogja

  Igen, ha a Fidesz betiltaná az abortuszt, elveszítené a választást, az új kormány pedig visszaállítaná a mostani abortusztörvényt, sőt lehet, hogy még lazítana is rajta, és sok más szempontból is rosszabb   lenne, mint a Fidesz. Rossz világ lenne, nagyon rossz, de a rosszat inkább kell elszenvedni, mint elkövetni, és ez itt fokozottan érvényes. Fontos megszerezni a hatalmat és megtartani, hiszen egy csomó dolgot csak akkor lehet megtenni, az ország életét csak akkor lehet irányítani, ha hatalomra kerülünk. Nem mindegy, hogy ki irányítja az országot, egyáltalán nem, viszont a hatalom megszerzése és megtartása nem olyan cél, amely minden eszközt igazol. Vannak olyan dolgok, amelyeket semmilyen körülmények között nem tehetünk, és a ránk bízott, a védelmünkre szoruló ártatlan ember megölése mindenképpen ilyen. Ilyet mi nem tehetünk, akkor sem, ha emiatt soha nem kerülünk hatalomra. A rosszat inkább kell elszenvedni, mint elkövetni. Isten mindennek az ura, a világ ura, a történ...

Tegnap megint előjött a téma. Hogy hogyan lehet az, hogy a kereszténységet a zászlajára tűző Fidesz-kormány négy kétharmados győzelemmel a háta mögött sem változtatta meg a teljesen liberális magyar abortusztörvényt. Hát azért, mondja barátom, és mondja Orbán Viktor is, mert akkor elveszítenék a választásokat. És minden bizonnyal így is lenne. És olyan kormány jönne helyettük, akik egyből visszacsinálnák a liberális abortusztörvényt, továbbá sok más szempontból is jóval rosszabbak lennének. És hát a lengyel jobboldal is azért veszített a választáson, mert szigorítani akarta az abortusztörvényt. Teljesen logikus tehát, hogy az abortusztörvényen nem kell, sőt nem is szabad változtatni. Egyszerűen felelőtlenség lenne. Teljesen felforgatná az életünket. Mármint azon szerencsések életét, akik már megszülettek. Azok élete pedig, akik az anyaméhben vannak, de még nem születtek meg? Hát, ennyi áldozatot csak hozhatunk magunkért! Mi is az ő megölésük ahhoz a kellemetlenséghez képest, amely mink...

Gyerekkorom óta tűnődök rajta, hogy a szenvedés szerves része-e az életnek, vagy pedig elhárítható része. Most látom, hogy szerves része. Most már biztosan látom. Valahogy az egész neveltetésem és az egész kultúránk az ellenkezőjét sugallja, és sugallja nagyon az önsajnálatot is, amire persze ösztönösen is hajlok. Most meg azt látom, öregedve, hogy szenvedni kell, a szenvedés az élet szerves része, nem rendkívüli állapot. A katolikus hitből igazából eleve ez következne, csak valahogy a II. Vatikáni Zsinat óta ez nagyon kilúgozódott belőle. Az egész életet csak „pozitívumként” igyekeztek bemutatni, a szüleim is, ami hazugság, ha kegyes hazugság is. Az önmegtagadás, lemondás, böjt, áldozathozatal szó nemigen szerepelt a szótárunkban. A keresztény kultúra kiherélődésének egyik mozzanata éppen ez – az, hogy a szenvedés minden fajtáját rossznak tartja, az elkerülhetetlen szenvedést is, és hogy nem tud mit kezdeni vele. Én is ebbe születtem bele, ebben nőttem fel, ezt a neveltetést kaptam....

Egyik ismerősöm egy katolikus kisközösségben, ahova mindketten jártunk, megjegyezte, hogy nem szeretjük eléggé. Nem az úgynevezett keresztény szeretetre gondolt, az akarati szeretetre, hogy megtesszük felebarátunkért, amit a kereszténység szerint meg kell tennünk, hanem arra, hogy nem elég fontos nekünk, hogy érzelmileg nem szeretjük eléggé. Ez akkor sajnálatot váltott ki belőlem, aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy itt valami nem stimmel: a szimpátia nem olyan, mint a fűtés, hogy ha fázom, akkor odamegyek a gázkonvektorhoz és kicsit feljebb tekerem. Hogy valaki mennyire szeret engem, hogy valakinek mennyire vagyok szimpatikus, hogy valakinek mennyire vagyok fontos, az egy adottság, amin nemhogy én, de a másik ember sem tud változtatni, ahogy azon sem tudok változtatni, hogy most Budapesten hány fok van, esik az eső, vagy nem esik. Ugyanerre jutottam, mikor egy jóbarátom, akivel évekig hetente órákat beszélgettünk, elment szerzetesnek. Megállapodtunk abban, hogy levelezés útján ta...

Ha azt mondom, hogy Isten megbocsát az embernek, ott az emberben történik változás, éspedig az, hogy megbánja a bűneit és visszatér Istenhez. Istenben nem  történik változás, Istennek nem kell eljutnia a meg nem bocsátástól a megbocsátásig. Ő mindig kitárt karral vár minket. A bűn elkövetőjében történik változás, a bűn áldozatában nem. Ha azonban ember követ el bűnt ember ellen, akkor mindkettőjüknek meg kell változniuk. Egyrészt az áldozatnak le kell mondania a haragról, a gyűlöletről, a bosszúról az elkövetővel szemben, sőt Krisztus parancsát követve imádkozia kell érte, és jót kell tennie vele, de hogy a kapcsolat helyre tud-e állni, az az elkövetőn is múlik, akinek bocsánatot kell kérnie, jóvá kell tennie a bűnét, és még így sem biztos, hogy a megrendült bizalom helyreállítható. Az ellenségszeretet kötelező, de a kapcsolat folytatása nem biztos, hogy lehetséges és nem is biztos, hogy kívánatos. Vannak olyan kapcsolatok ellenben, amelyek nem szüntethetők meg, ahol az ember, ak...

Íme, a vita, majd utána a hozzászólásom: Gábor István Varga Őszintén azt gondolom, hogy bűnbánat nélkül nem lehetséges a valódi megbocsátás. Ha az elkövető nem bánja meg a tettét, nincs mit megbocsátani. Természetesen más dolog, hogy el kell engedni az elkövetővel szembeni gyűlöletet, bosszút, haragot, mert azzal nem lehet együttélni, de megbocsátás csak akkor van, ha azt megelőzi a lehetőség szerint nemcsak szavakban megnyilvánuló és őszinte megbánás. Ferenc Flach Szerintem pedig a megbocsátás nem függvénye a másik ember állapotának. Mindenki csak saját magáért felel ebben a helyzetben. Jézus a kereszten kérte az Atyát, hogy bocsásson meg a gyilkosainak. Nem gondolom, hogy olyan sokan lettek volna akkor, akik abban a helyzetben megbánást tanúsítottak volna, mégis megtörtént a megbocsátás! Jézus a megbocsátást belső döntésként, végtelenül gyakorlati cselekedetként tanítja. Nem függ attól, hogy a másik kér-e bocsánatot, vagy mit érez, hanem a saját lelked békéjét és Istenhez val...