Daniel Greenfield: A házasság lerombolása


Az azonos neműek „házassága” nem arról szól, hogy a férfiak házasodhassanak férfiakkal, a nők pedig nőkkel, hanem a férfiak és a nők közti házasság lerombolásáról.

Az azonos neműek „házassága” pusztán egyik megállója annak az útnak, melyet a válások szaporodása, a születések csökkenése és a huszon-, sőt harmincévesek elköteleződéstől való menekülése szegélyez.

A fenti út minden egyes lépése megszüntet valamit a házasság lényegéből egészen addig, amíg semmi sem marad belőle. Az azonos neműek „házassága” egyáltalán nem „befogadó” természetű dolog, hanem csak újabb kísérlet arra, hogy a házasság társadalmi intézményét lebontsák, egészen addig, amíg teljesen megszűnik.



Kétféleképpen lehet valamit lerombolni. Nekieshetünk kalapáccsal, vagy támadást intézhetünk a szerkezete ellen, mígnem minden jelentésétől megfosztjuk.

A baloldal nem tiltotta be a házasságot, hanem elkezdte lebontani, lépésenként az összes feltételét megszüntette, a gazdasági szemponttól, egymás kölcsönös segítésétől kezdve az érzelmi és szociális területig, mígnem minden jelentésétől megfosztotta, és többé már nem lehet megkülönböztetni bármely olyan kapcsolattól, amely meghatározatlan nemű tagok között ideiglenesen jön létre, és bizonytalansága miatt semmiféle komoly és értelmes céllal nem rendelkezik.

A demokrácia megszüntethető úgy, hogy betiltjuk a szavazást, de úgy is, hogy annyiszor szavazhatnak az emberek, ahányszor csak akarnak, a kisgyerekek és a külföldiek is részt vehetnek rajta, egészen addig, amíg senki sem látja értelmét, hogy elmenjen szavazni.

Ugyanez a helyzet a házassággal. A házasság minden szempontját megszüntetik, egészen addig, amíg már nem jelent semmit. Először a házasság véglegessége szűnt meg, majd a monogám jellege, végül pedig az értelme.

Soha nem az azonos neműek „házassága” volt a kérdés, hanem a házasság.

A házasság lebontása annak az általánosabb folyamatnak a része, melynek során az ember neme létállapotból tudatállapot lesz. A házasság válságát a nemi szerepek lebontása előzte meg, az azonos neműek „házasságát” pedig a nemek megszüntetése követi, melyek immár nem többek olyan identitásnál, melyet önként választunk, ruha, melyet hol felveszünk, hol levetünk.

A lebontás minden lépése szükségszerűen vezet el a következőhöz, és ennek soha nem lesz vége, egészen addig, amíg mindent le nem rombolnak.

A baloldal nem azért építi le a társadalmi intézményeket, mintha az egyenlőséget szeretné megvalósítani, hanem azért, mert le akarja rombolni őket. Addig folytatja az intézmények leépítését, amíg nem marad más, mint egy üres vászon, gondolkodásra képtelen tömeg, akikre rákényszerítheti mindazt, amit az életről gondol.



Az egyenlőség csak ürügy a dekonstrukcióra. Ha megváltoztatjuk valaminek a paramétereit, nem fog működni. Definiáljuk újra, tágítsuk ki a meghatározását, és már nem jelent semmit. A rózsának akkor is kellemes lenne az illata, ha másnak neveznénk, de ha bármit ”rózsának” hívhatok, ami a földből kinő, akkor már nem lesz miről beszélni.

A baloldal társadalom-leépítő programja a gondolatok és a fogalmak háborúja. Az egyenlőség címén annyira kitágították az intézmények és a különböző életformák jelentését, hogy azokba immár minden belefér, vagyis már nem jelentenek semmit. És mikor valami egyszerre jelent mindent, mikor a rózsa szóval illetünk mindent, ami a földből kinő, akkor a szavak jelentése is megszűnik.

A dekonstrukció háború a meghatározások, a határok és a dolgok jelentése ellen. Háború az ellen, hogy bármit meghatározzunk. Ezt a háborút azzal vívják, hogy büntetendővé tesznek minden korlátozást, amit a definíciók jelentenek. Minthogy minden és mindenki iránt befogadónak kell lennünk, a kizárólagosság azon igénye, mely a házasságban, illetve minden más területen jelentkezik, hamar a társadalom nemtetszésével találkozik, és gyűlöletkeltő bűncselekménynek minősül. Ha a társadalom javát csak a teljes befogadással és a végtelen toleranciával lehet megvalósítani, akkor a kizárólagosság minden formája, vonatkozzon akár a tulajdonra, az emberekre vagy a gondolatokra, önző cselekedetnek minősül, mely nem hajlandó alávetni magát annak a kollektív késztetésnek, hogy mindent közös tulajdonná kell tenni, és ahol már semminek sincs állandó jelentése vagy értéke.

Az 1984-ben Orwell jól gondolta, hogy a zsarnokság alapvetően a dolgok meghatározásáról szól. Nehéz küzdeni a szabadságért, ha nincsen rá szavunk. Nehéz támogatni a házasságot, ha a fogalom többé nem létezik. Orwell Óceániája a legalapvetőbb emberi gondolatokat tette ellentmondásossá. A baloldal ugyanezt teszi a társadalmi értékek lebontásával, amikor olyan alapvető intézményeket támad, mint a házasság, amelyből bizonytalan természetű és értékű, változékony dolog lesz.

A baloldal legnagyobb trükkje, hogy mindent önmaga ellentétévé változtat. A lopásból a vagyon megosztása lesz. A bűncselekményből igazságosság. A tulajdonból lopás. Valahányszor lebont valamit, a dolog jelentését is megváltoztatja, úgyhogy éppen az ellenkezőjét jelenti annak, mint ami.

Ha le akarjuk rombolni az embert, először a meggyőződéseit, majd az életformáját kell lerombolnunk. Lerombolják a szabadságot, amíg rabszolgaságot nem jelent. Lerombolják a békét, amíg háborút nem jelent. Lerombolják a tulajdont, amíg lopást nem jelent. És lerombolják a házasságot, amíg bármely emberi csoport bármeddig tartó testi kapcsolatát nem jelenti.



Miután az összes alapvető értéket érvénytelennek nyilvánították, ellenkezőjére fordították, esetlegesnek és értelmetlennek tüntették fel, az ember is esetleges és értelmetlen teremtménnyé válik, kinek sorsa felett azoknak kell dönteniük, akik mindent jobban tudnak nála.

A végső dekonstrukció megszünteti a nemzetet, a vallást, a családot, sőt a nemeket is, és az ember lelkét üres vászonná teszi, amely arra vár, hogy valakik teleírják.

(fordította és átdolgozta: Sallai Gábor)


Sallai Gábor: A hit lerombolása


A baloldali forradalom az Egyház kapujában sem áll meg. A háború az ellen, hogy bármit meghatározzunk, itt is folyik. „Befogadóbbaknak” kell lennünk, mondják, vagyis a fogalmak jelentését ki kell tágítanunk, a megkülönböztetéseket meg kell szüntetnünk.

Elfogadás, együttérzés, szeretet, irgalom. A kereszténységben pontos jelentése van ezeknek a szavaknak. Isten a bűnöst szereti, a bűnt utálja. Isten végtelenül megbocsátó, de csak annak tud megbocsátani, aki bocsánatot kér tőle, és mindent megtesz azért, hogy változtasson az életén.

Most ezeket a megkülönböztetéseket elmossák. Isten szeretete végtelen, Isten irgalma végtelen, mondják, tehát semmi sem szabhat határt neki, az ember bűne sem. Most Istent annyira megbocsátónak mutatják be, hogy az embernek már változtatnia sem kell az életén.

Teljes befogadásról és végtelen irgalomról beszélnek, és minden korlátozást, amit a fogalmak meghatározása jelent, szeretetlenségnek és irgalmatlanságnak tüntetnek fel.

Az értelméből kiforgatott szeretet azonban nem nagyobb szeretet lesz, hanem szeretetlenség, az értelméből kiforgatott irgalom nem nagyobb irgalom, hanem irgalmatlanság. Lehet-e ugyanis nagyobb szeretetlenség és irgalmatlanság annál, mint ha azt hazudjuk a bűnösnek, hogy nem bűnös, és megerősítjük a bűnben, az örök kárhozatát készítve elő?


Megjegyzések