Válaszom egy katolikus ismerősömnek, aki a szüzességet természetellenes életformának tartja és ezért a természetfeletti értékét is tagadja:

Ha a szüzességet természetellenesnek tartod, és ezért az szerinted természetfeletti értéket sem nyerhet, akkor ezzel azt állítod, hogy az ember igazi partnere, aki őt teljesen betöltheti, kielégítheti és boldoggá teheti, nem Isten, hanem egy másik ember, és hogy az ember végső célja nem a mennyország, nem az Istennel való egyesülés, hanem a házasság. Ez pedig nyilvánvalóan nincs így.

Az ember ugyanis egy ponton túl minden kapcsolatában egyedül van, a legjobb barátságban, a legjobb házasságban is. Olyannyira így van ez, hogy a boldog házasság egyenesen feltételezi ennek a senki mással meg nem osztható magánynak az elfogadását, hiszen különben olyat várnék el a házastársamtól, amit az nem tud megadni nekem. A magányom sebét egy ponton túl a házastársam sem tudja begyógyítani, hiszen nem a megváltóm, az üdvözítőm ő, hanem ugyanolyan gyarló, gyenge ember, mint én. A teljes boldogságot nem tudja elhozni nekem, és ha ezt várom tőle, azzal a kapcsolatunkat ásom alá. Minden boldog házasság mögött ott van a magány ezen begyógyíthatatlan sebének az elfogadása.

Az ember igazi partnere Isten. A magányom sebét csak Ő tudja begyógyítani, teljesen boldoggá csak Ő tud tenni engem. Ilyen értelemben mindannyiunknak szűzen kell élnünk, hiszen az igazi Jegyesünk, akire várunk, aki majd teljesen be tud tölteni és teljesen boldoggá tud tenni minket, nem egy másik ember, hanem maga az Isten.