Emlékezésem Apuról (2017-ben halt meg), amit Apu egyik páciensének írtam:

 "Apu 2010-11 óta Parkinson-kóros, 2015 óta pedig Alzheimer-kóros volt, és 40 éve cukorbeteg is. Nagyon-nagyon nehéz időszak volt ez, elsősorban édesanyámnak, de azért nekünk is.

 Apu mindig is rendkívül egyszemélyes ember volt, amin azt értem, hogy igazából egyetlen igazán fontos ember volt az életében: édesanyám. A Parkinson-kórtól és az Alzheimer-kórtól ez az igen erős egyszemélyesség már beteges méreteket öltött, vagyis azt szerette volna, ha Anyu minden percét vele tölti. Anyunak ez évekig nagyon erős bezártságot jelentett. Apu mindig mindenhova vele ment. Ha Anyu valakivel csak kicsit is hosszabban telefonált, akkor Apu morogni kezdett stb.

Mi, a gyerekeik nagyon féltünk attól, hogy Anyu bele fog roppanni ebbe, és nem fogja bírni.

Később Anyut nagyon gyakran nem ismerte meg, ami persze borzasztó lehetett Apunak. Sokszor kétségbeesett arccal jött hozzám, hogy nem tudnám-e Anyut, mármint az igazi Anyut valahogy elérni telefonon, és hogy ki ez az idegen nő a szobájában. Igen durva betegség ez.

Aztán az utolsó félévben megint elég jól felismerte Anyut. Akkor az volt a problémája, hogy haza akar menni, pedig akkor már járni sem tudott egyedül. Ilyenkor én mentem vele. Volt, hogy megkerültük a háztömböt, amitől nagyon elfáradt, és boldogan tért haza. Volt, hogy ugyanezt tettük, de morogni kezdett, hogy valami nem stimmel, nem erről volt szó.

Azzal együtt, hogy szörnyen nehéz, egyben nagyon szép és nagyon kegyelmi időszak volt ez. Az egész család, a testvéreim, a sógorom, a sógornőm, a testvéreim gyerekei is hihetetlen nagy szeretettel vették körül. A vége fele már pisilni, kakilni sem tudott egyedül, gyakran bepisilt, bekakilt, és szó szerint olyan sovány lett, mint egy afrikai éhező. Az utolsó félévben már artikulálni sem tudott rendesen: gyakorlatilag teljesen érthetetlen volt, amiket mondott, és az agyi leépülése miatt igen zavaros is.

Megrendítő élmény volt számomra, hogy az agy és a lélek nem ugyanaz. Számtalanszor előfordult, hogy Apu nagyon akart mondani valamit, de amit mondott, az rendkívül zavaros volt, és akusztikailag is érthetetlen. Talán a hit és fényesek között szerzett tapasztalataim segítettek, de elég gyakran sikerült kitalálni, hogy mit akar. A lélek, a lelke ott volt benne sértetlenül, és nagyon akart mondani valamit, de az eszközei, az agya, a beszélőképessége cserben hagyták. Megrendítő volt, amikor mégis sikerült elérnem a lelkéig, és ő is mindig borzasztóan örült neki.

Olyan volt, mint amikor egy zseniális zongoristának tönkreteszik a zongoráját. Csak két billentyű marad. Két billentyűvel kell koncerteznie, két billentyűvel kell játszania Bachot és Mozartot. A zongora szörnyű hangokat ad ki, pedig ugyanaz a zseniális zongorista ül előtte, mint azelőtt, csak nincs mivel kifejezze a zsenialitását. Pontosan ez volt az érzésem Apunál. A lelke, az énje töretlenül ugyanolyan teljes volt belül, mint régen, csak az eszközei mentek tönkre, amivel ki tudta volna magát fejezni. És nagyon szép volt, hogy az utolsó pillanatig olyan család vette körül, aki tudta ezt, aki akkor is látta benne a zseniális zongoristát, amikor az avatatlan szemeknek már nem volt látható.

És az is szép volt, hogy az istenhite volt az egyetlen, ami az utolsó pillanatig töretlenül megmaradt. Olykor nem ismerte meg Anyut, olykor nem ismerte meg a gyerekeit, az unokáit, de az, hogy este van, és Anyuval imádkozni fognak, vagy az, hogy vasárnap van, és Anyuval misére mennek, az soha, egy pillanatig nem volt kérdés számára. Teljes békében halt meg.”