Én sokáig félreértettem azt, hogy mi a bűn. A katolikus tanításban azt hallottam, hogy bűnt csak tudva és akarva lehet elkövetni, vagyis – gondolkodtam – az ember elhatározza, hogy rossz akar lenni, tudja és akarja. Én meg nem akartam rossz lenni. Én jó akartam lenni, de nem ment, és kétségbeesve láttam, hogy bár valami nagyon nem stimmel velem, bűnöm nincsen, ha pedig nincs bűnöm, akkor ebből a nagyon nem stimmelő, rossz állapotból kikerülni sem tudok, hiszen ez a dolog csak velem van így. Hihetetlenül szenvedtem, hogy a gyónásban valami bűnt találjak magamban. Igazából nem is találtam, hiszen rossz volt a bűn definícióm. Lassan kerültem ki ebből. Lassan értettem meg, hogy a katolikus tanítás fenti definícíója – bűnt csak tudva és akarva lehet elkövetni – nem azt jelenti, amit én gondoltam, hanem azt, hogy bűnt csak tudatos állapotban lehet elkövetni, alvásban például nem. Ha egy holdkóros álmában felkel, elmegy a boltba és lop egy kenyeret, az neki nem bűn, mert nincs ott az akarat, akarat nélkül pedig nem lehet bűnt elkövetni. (Persze utána vissza kell vinnie a kenyeret.) Továbbá ahhoz, hogy bűnt kövessek el, tudnom kell az adott cselekedetről, hogy rossz, ha pedig nem tudom, akkor az nekem nem bűn. Más kérdés, hogy kell-e tudnom róla, hogy rossz, hiszen a közlekedési balesetet okozó sem hivatkozhat arra, hogy ő nem is ismerte a KRESZ-t.