Önsajnálat, felnőtté válás, egyedüllét

Ami az élő hit kibontakozását leginkább megakadályozza, az az önsajnálat. Nálam sokáig ez volt. Ha ugyanis magamat sajnálom, akkor nem hiszem, hogy Isten a gondomat viseli. Márpedig Isten a gondomat viseli, legalábbis azt akarja, ha hagyom és együttműködök vele.

Engem a szüleim tulajdonképpen nem felnőttnek neveltek, hanem gyereknek. Nem vezettek be az élet keménységébe, hanem inkább kozmetikázták azt, azt a benyomást keltve, mintha a földi élet tulajdonképpen rendben lenne, és igazából különösebb probléma nem is lenne vele. Mintha a szenvedés kiküszöbölhető valóság lenne, és ha máskor nem, a jövőben az emberiség majd fel tudná számolni.

Volt ebben némi majomszeretet is, hogy hát szegény gyereknek ne kelljen szenvednie, hogy szegény gyereket meg akarják óvni a szenvedéstől. A gond ezzel az, hogy szegény gyereket nem lehet megóvni a szenvedéstől, és ha a szenvedés kérdését a szőnyeg alá söprik, azzal csak azt érik el, hogy a gyerek az élet ezen legnehezebb, legfájdalmasabb kérdésében egyedül marad, és azt gondolja, hogy csak vele nem stimmel valami, hogy csak ő él ilyen fura kísértetházban, ahol a földi élet olykor magától értetődő, evidens valóság, anyám az anyám, apám az apám, testvérem a testvérem, majd ami előbb magától értetődő volt, hirtelen idegenné válik, és az ember teljesen egyedül találja magát, olyan magányban, amin Istenen kívül senki más nem tud áthatolni.

Az életem sokáig ilyen kísértetházban telt. Most, 58 éves fejjel, mikor apám meghalt, anyám meg egyre gyengébb, kényszerülök felnőni. A gondviselés számomra messze a felnőttkorba belenyúlóan anyám és apám gondviselése volt. Ők voltak a gondviselőim, nem Isten, tehát gyerek voltam, nem felnőtt.

Az utóbbi években, hogy apám meghalt és anyám egyre gyengébb, kell felnőnöm, felnőni pedig csak úgy lehet, hogy az ember közben Isten gyermekévé válik. Úgy nem lehet élni, hogy az ember „szívében nincs se anyja, apja,” de szerencsére nem is kell.

Létezik Isten. Az igazi apám valójában Ő, nem a földi apám. Aki engem a nevemen szólított és a létbe hívott, az nem a földi apám, hanem az Isten. Egyedül Ő ismer engem és szeret engem teljesen. Fogantatásom pillanatában Ő teremtett engem, a szüleimtől csak a testemet kaptam.

Az apám, az igazi apám az Isten, aki magának teremtett, és semmi más nem elég, csak Ő. Ő pedig földi életünkben csak rejtetten van jelen, ezért a magány, az egyedüllét megtapasztalása mindennapos élmény.