A megváltás furcsa értelmezése

Van a megváltásnak egy furcsa értelmezése: Ádám bűnbe esik. A bűn sérti Istent, és mivel ez a sértés a végtelen Istent éri, csak végtelen elégtétellel lehet kiengesztelni. Ez a végtelen elégtétel pedig Jézus megkínzása és keresztrefeszítése. Az Atya haragra gerjed, és a haragját azzal csillapítja le, hogy Jézust kínhalálra adja.

Nemcsak az a gond ezzel a történettel, hogy igen furcsa istenkép rejlik mögötte, hanem az is, hogy úgy tűnik, hogy Ádám bűnbeesésével Isten, az Atya változik meg, és a megváltás nem más, mint Isten, az Atya visszaváltoztatása, a haragvó Atya haragjának a lecsillapítása.

Az igazság ezzel szemben az, hogy Isten soha nem változik meg. A bűn sem tudja megváltoztatni. A bűn az embert változtatja meg.

Önmagától az ember akkor sem tudna üdvözülni, ha nem követ el bűnt. Fel kell ugyanis vétetnünk Istenbe, a teljes egységbe, és ide csak a megtestesülő Isten tud minket felvinni. Ide magunktól nem tudnánk feljutni, akkor sem, ha soha senki sem követne el bűnt. A Fiúnak le kell jönnie hozzánk, hogy önmagával és önmagában egymással is egyesítve felemeljen minket az Atyába.

Így is történt. Isten lejött hozzánk. A Fiú, a második isteni személy megtestesült, emberré lett, és önmagával és önmagában egymással is egyesítve felemelt minket az Atyába. Ez az üdvösség.

A velünk való egyesülése azonban rendkívül fájdalmas volt a számára, mert mikor velünk egyesült, a bennünk található rosszal is egyesült, a bennünk található rossz pedig belé távozott.

A rossz azonban véges, a jó pedig végtelen, ezért minden mennyiségű rosszat el tud nyelni anélkül, hogy maga rosszá válna. A végtelen jó ezért győzött a véges rossz felett. Ez a megváltás. Hogy persze ez a győzelem az én életemben is megvalósul-e, az már rajtam múlik. Jézus azonban megváltott minket, ezért ez lehetséges.