Mi az oka az Egyház súlyos válságának?

Vajon Isten szeretete feltételes, vagy feltétel nélküli? Tudok-e olyat tenni, hogy Isten ne szeressen engem? Isten büntet? Mindig is ezek a kérdések foglalkoztattak.

Az utóbbi kérdésre persze lehetne azt válaszolni, hogy igen, Isten büntet minket, de mindig csak azért, hogy a büntetéssel a megtérésünket, illetve a megszentelődésünket mozdítsa elő, ez pedig éppen az irántunk való szeretetének a jele.

De mi a helyzet az örök büntetéssel? Annak már semmilyen pozitív hozadéka nincs, az iszonyatos szenvedés, és örökké tart. A pokol örök büntetése ezek szerint azt jelenti, hogy Isten irántunk való szeretete megszűnik, sőt, nemcsak megszűnik, de eszement gyűlöletbe megy át? Az ember mégiscsak el tudja érni, hogy Isten ne szeresse?

A fenti kérdést most abból a szempontból vizsgálom, hogy mi a szeretet és az igazság kapcsolata egymással, még pontosabban abból a szempontból, hogy szembekerülhet-e egymással a kettő. Ha Isten szeretete feltételes, ha tudok olyat tenni, hogy Isten szeretete megszűnjön irántam, akkor Isten igazságossága ott kezdődik, ahol a szeretete véget ér, tehát az igazság ellentétes a szeretettel.

Az Egyház helyzetének szempontjából szerintem kulcskérdés ez. A mai egyházban ugyanis az igazság nagyon rossz hírbe került, és azért kerülhetett nagyon rossz hírbe, mert szembekerült a szeretettel, szembekerült az irgalommal. Ha pedig szembekerült a szeretettel és az irgalommal, Isten szeretete és irgalma viszont végtelen, akkor itt nyílik egy rés, amelyben az ember megvetheti a lábát és meg is vetette.

Isten igazságosságáról ugyanis nem szoktuk azt mondani, hogy végtelen. Ilyet egyszerűen nem szoktunk mondani, olyat viszont annál inkább, hogy Isten szeretete végtelen, Isten irgalma végtelen. Ha pedig Isten szeretete és irgalma végtelen, Isten igazságossága viszont nem, és az igazság ellentétes a szeretettel és az irgalommal, akkor egyre tágabb tér nyílik arra, hogy a szeretetet és az irgalmat kijátsszuk az igazság ellen.

Pap ismerősöm szakmányban oldozta fel gyónásban és engedte szentáldozáshoz az újraházasodott elváltakat. Kimondva-kimondatlanul ő is abból indult ki, hogy az igazság ellentétes a szeretettel, ellentétes az irgalommal, és mivel úgymond Isten szeretete, Isten irgalma végtelen, Isten igazságossága viszont nem, ezért – gondolta – Isten irgalmára hivatkozva „kicsit kijjebb viheti a kerítést.” Ferenc pápa „nagyüzemileg” tette ugyanezt.

A gond az, hogy a szeretet és az igazság kicsit sem ellentétes egymással. Isten ugyanis maga a szeretet és maga az igazság. Mind a szeretet, mind az igazság maga Isten, tehát semmilyen ellentét nem állhat fenn a kettő között, sőt, a kettő ugyanaz: a szeretet azonos az igazsággal, azonos a valósággal, a dolgoknak pedig van következményük, annak is, ha valaki szeret, és annak is, ha valaki nem. Nincs szükség arra, hogy a következményeket Isten kívülről ránk erőltesse, azok magából a valóság belső természetéből fakadnak, és legkésőbb a túlvilágon minden elnyeri a végső következményét.

Katasztrofális tévedés tehát kijátszani a szeretetet az igazság ellen. Az a szeretet ugyanis, amelyet elszakítunk az igazságtól, nem nagyobb szeretet lesz, hanem szeretetlenség, és az az irgalom, amelyet elszakítunk az igazságtól, nem nagyobb irgalom, hanem irgalmatlanság.

Az Egyházban tapasztalható, minden eddiginél nagyobb mai válság legfőbb oka az, hogy elszakítottuk egymástól azt, amit nem lehet elszakítani, és szembeállítottuk azt, amit nem lehet szembeállítani: a szeretetet és az igazságot.