Tegnapi írásomra érkezett levél és az arra adott válaszom

Tegnapi blogbejegyzésemhez Nagy Péter János atyától a következő levelet kaptam. Először az ő levelét közlöm, utána pedig a válaszomat.

Péter atya levele: 

Kedves Gábor!

Értem az aggodalmadat, és a kiindulópontoddal sok tekintetben egyet tudok érteni. A katolikus Egyház szentségi valósága, Krisztustól kapott tanítása és az igazság sértetlen továbbadása valóban nem lehet alku tárgya. Ebben a kérdésben nem szabad könnyelműen beszélni, mert itt többről van szó, mint egyházi politikáról vagy liturgikus ízlésről. Arról van szó, hogyan értjük az Egyházat, a hagyományt és a Tanítóhivatalt.

A következtetésedet mégis problematikusnak látom. Abból, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem új dogmadefiníciók formájában tanított, nem következik, hogy tanítása egyszerűen félretehető volna. Egy egyetemes zsinat akkor is a püspöki kollégium és a pápa tanító aktusa, ha pasztorális szándékkal, a rendes Tanítóhivatal súlyával szól. Ezt nem lehet úgy kezelni, mintha csupán korhoz kötött teológiai vélemények gyűjteménye lenne.

A döntő töréspontot ott látom, hogy amikor Róma részéről a II. Vatikáni Zsinat elfogadásáról van szó, te ezt Krisztus tanításának megváltoztatásaként értelmezed. Így viszont a zsinatot implicit módon szembeállítod Krisztus tanításával, ami nagyon súlyos állítás. Lehet vitatni bizonyos megfogalmazások értelmezését, lehet beszélni a zsinat utáni recepció zavarairól és aránytévesztéseiről, de ebből még nem következik, hogy maga a zsinat Krisztus tanítását változtatta volna meg.

A hagyomány katolikus értelemben élő hagyomány, ezért nem szakítható el a korábbi tanítástól, Péter szolgálatától és a püspöki kollégium communiójától. Az sem titok, hogy a zsinat recepciója az 1985-ös rendkívüli püspöki szinódusig sok tekintetben rendezetlen és feszültségekkel terhelt volt. Ez azonban éppen azt mutatja, hogy a zsinat helyes értelmezését az Egyház teljes hagyományába ágyazva kell keresnünk.

Éppen azért írom ezt így, mert az első soraidban nagyon szépen vallottad meg, hogy a katolikus Egyházban kaptad meg életed legnagyobb kegyelmét. Ezt a vallomást komolyan kell venni. Ha valóban az Egyház szentségi életében találkozunk Krisztussal, akkor a válság idején is úgy kell beszélnünk az Egyházról, hogy közben ne gyengítsük meg másokban a hozzá tartozás bizalmát. A jogos fájdalom könnyen ítélkező magatartássá keményedhet, és ilyenkor az ember már nemcsak a visszaéléseket bírálja, hanem lassan magát az Egyház tanító rendjét is gyanú alá helyezi.

Lelkiatyaként talán azt is hozzátenném, hogy az Egyház válságait csak mély alázattal szabad szemlélni. Aki valóban szereti az Egyházat, annak fájhatnak a sebei, de nem engedheti, hogy a fájdalma önálló ítélőszékké váljék benne. Az igazság szeretete és az Egyház communiójához való ragaszkodás nem választható szét következmények nélkül. A szentek sem kívülről mondtak ítéletet az Egyház fölött, hanem szenvedve, imádkozva, engesztelve és engedelmes hűséggel maradtak Krisztus testében.

Ha valaki a hagyomány védelmében úgy jut el a zsinat elutasításához, hogy közben a római Tanítóhivatalt gyakorlatilag saját ítélete alá rendeli, akkor éppen azt az egyházi rendet sebzi meg, amelynek őrzésére hivatkozik. Ezért én óvatosabban fogalmaznék. A válság valóságos, a zsinat utáni értelmezési zavarok sem tagadhatók, de a megoldás nem lehet az, hogy a II. Vatikáni Zsinatot úgy kezeljük, mintha az az Egyház tanításbeli önazonosságának megtörése volna.

Mindezt imádságos felajánlásban és az Egyházra figyelő, engedelmes szívvel érdemes hordoznunk.

Továbbra is hordozlak imáimban, Gábor.

Lelkiatyai szeretettel:

Péter atya

Válaszom Péter atyának:

Kedves Péter atya!

Köszönöm kedves leveled! Teljesen megértem, amiket  írsz benne. Teljesen logikusak. Egyszerűen a dolgoknak így kell lenniük. Maga a katolikus hitérzékünk mondja ezt.

De mi van akkor, ha még sincsenek így? Mi van akkor, ha olyan dolgok történnek az Egyházban, amelyeknek nem volna szabad történniük?

·    Ferenc pápa engedélyezi az újraházasodottak szentáldozáshoz való engedését, a homoszexuális párok „nem liturgikus” megáldását, a háború minden formáját megengedhetetlennek nyilvánítja, tehát a honvédő háborút is, a halálbüntetést „per se,” vagyis minden körülmények között elfogadhatatlannak mondja, és kijelenti, hogy nem lehetünk igazán  életvédők, ha csak az abortuszra koncentrálunk, de nem küzdünk a halálbüntetés teljes betiltásáért, vagyis egy kalap alá veszi az ártatlan emberek védelmét azokéval, akik rendkívül súlyos bűnöket követtek el.

·   Rendszerszinten olyan embereket nevez ki püspökké, illetve bíborossá, akik tagadják az Egyház 2000 éves erkölcsi tanítását a szexualitásra vonatkozóan, és rendszerszinten olyan papokat, püspököket és bíborosokat fedez és támogat, akik égbekiáltó szexuális bűnöket követtek el a rájuk bízottak ellen.

·  Azt tanítja, hogy Isten akarata az, hogy sok vallás legyen, vagyis hogy a hamis vallás is Isten akarata.

·  Minden indok és kánonjogi eljárás nélkül hitükhöz hű püspököket mozdít el hivatalukból, azokat a püspököket azonban, akik nyíltan tagadják az Egyház tanítását, hagyja tovább működni.

·   A hagyományos rítust olyan indokokkal igyekszik ellehetetleníteni, amelyekről utóbb kiderül, hogy nem igazak, és hogy a megkérdezett püspökök éppen az ellenkezőjét javasolták neki, mint amit ő mondott, vagyis a hagyományos rítussal kapcsolatos pozitív tapasztalataikról számoltak be.

·  Olyan megállapodást köt az egyházüldöző kommunista rendszerrel, melynek értelmében a kínai püspökök kinevezését a kínai állam hagyja jóvá, és ezen akkor sem változtat, mikor a katasztrofális következményekről tájékoztatják.

·   A máig tartó szinodális egyházi folyamat szörnyűsége, amely a világi hívek hitérzékére hivatkozva kívánja megváltoztatni az egyház tanítását és hierarchikus rendszerét. És a sor hosszan folytatható. Olvasásra ajánlom például: https://Ferenc pápa főbb bűnei és eretnekségei angolul (A Ferenc pápa mindennapi prédikációiban szereplő rengeteg tévedésről nem is beszélek.)

És sajnos ez az irány Leó pápával sem változott, aki kijelentette, hogy Ferenc pápa már az égben van, vagyis az általa követett irányvonal nemhogy nem tragikusan rossz, hanem követendő példa.

Kedves Péter atya!

Sokat olvastam és olvasok a témában. (Most éppen Roberto de Mattei professzor 640 oldalas könyvét a II. Vatikáni Zsinatról.) Nagyon sokáig azt gondoltam, amit te, de egyre inkább úgy látom, hogy az Egyház válsága, mely Ferenc pápa idején csúcsosodott ki, a II. Vatikánum néhány tévedésére vezethető vissza.

Nem sok tévedése volt a II. Vatikáni Zsinatnak, azok azonban súlyosak. Ilyen például az, hogy az államnak semlegesnek kell lennie, minden valláshoz ugyanúgy kell viszonyulnia, és nem kell elsőbbséget biztosítania a katolikus vallásnak.

Ez ellentétes a korábbi tanítással, amely szerint az államnak a katolikus vallást kell támogatnia, a többit pedig csak meg kell tűrnie. A katolikus országokban, például Spanyolországban, a II. Vatikáni Zsinat ezen tanításának katasztrofális következményei lettek. Radikálisan kiszorult a katolikus hit. Az Egyház behódolt a liberalizmusnak.

Vagy a világvallásokhoz való viszony. A II. János Pál pápa által indított, majd a Benedek pápa által is felkarolt assisi béketalálkozók. Teljes agyrém. Mindez elképzelhetetlen lett volna akkor, ha a II. Vatikáni Zsinat nem mondja a világvallásokról azt, amit mond. A relativizmus jelent meg az Egyházban. A pápa egyenrangú félként ott imádkozik a mindenféle sámán, meg okkultista gyűrűjében, arra hivatkozva, hogy a béke ügye mindennél fontosabb. Még az igazságnál is. Give Peace a Chance, énekelte John Lennon és Yoko Ono 1969-ben. 1986-tól az egyház is beszállt a kórusba.

Vagy a Pacha Mama inka istennő szobrának jelenlétében végzett pápai szertartás, és a szobor bevitele a templomba. Korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna az ilyen. Ferenc pápa újra és újra a II. Vatikáni Zsinat tanításával támasztotta alá, amit tett.

Vagy az ökumenizmus. Ott is gyökeres fordulat következett be a II. Vatikáni Zsinattal. Korábban a katolikus egyház igyekezett távol tartani híveit az ökumenizmustól, mivel az ellentétes a katolikus felfogással. Az az Egyház, amelyet Krisztus akart, létezik, azt nem kell létrehozni, hanem az abból kiszakadt közösségeknek kell visszatérniük belé.

A II. Vatikáni Zsinattól kezdve az Egyház csatlakozott az ökumenizmushoz, és a többi felekezettel együtt azért imádkozik, hogy Isten egy nap egyesítse a keresztény felekezeteket és hozza létre a Krisztus szándéka szerinti egyházat. Ez pedig tévedés. A relativizmus ide is beszüremkedett.

Még valami: a II. Vatikáni Zsinat azon kijelentése is abszurd, hogy nem kíván a hitelvekkel foglalkozni, csak lelkipásztori zsinat kíván lenni. Abszurd az állítás, mert a kettő – a hit tanítása és a lelkipásztori szempont – nem választható el egymástól. A lelkipásztor legfőbb feladata ugyanis éppen az, hogy az igazság táplálékával táplálja a nyájat. Minden más szempont csak ezután következik.

Egy zsinat egyszerűen nem tud nem foglalkozni a hitelvekkel, és ez a II. Vatikáni Zsinatra is igaz. Az a kijelentés, hogy a Zsinat kizárólag lelkipásztori kíván lenni, a tanítás fokozatos átértelmezése, majd megváltoztatása előtt nyitotta meg az utat, aminek a kiteljesedését Ferenc pápa pontifikátusa alatt láthattuk. Az egyértelmű, egyenes beszéd eltűnik, és valamiféle posztmodern ködösítés veszi át a helyét, amely azonban nagyon is világos célokat követ. Amit a pápa egyenesen nem tud elérni, hiszen nyilvánvalóan szembemegy a 2000 éves tanítással, azt az egyre ködösebb lelkipásztori szempontokra hivatkozva el tudja.

És most vissza a Szent X. Piusz Papi Testvérületre. Nem az lenne mégis a normális, hogy egy ilyen horderejű kérdésben (kiközösítés) a Szentszék pontosan megmondja, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanításai közül pontosan melyek azok, amelyeket  a Testvérület nem tart meg, és pontosan kifejti, hogy az Egyház korábbi tanítása alapján miért kell ezeket megtartani? Vajon miért nem történik meg ez? Miért csak a Testvérület kíván a tanításról beszélni? A Szentszék miért nem? Miért van az, hogy fűvel, fával, vadvirággal párbeszédet folytat, még a nyíltan leszbikus életet élő anglikán „püspöknővel” is, csak éppen a katolikus egyház tanításához ragaszkodó közösséggel nem, nem is hajlandó találkozni velük, és párbeszéd helyett csak engedelmességre szólítja fel őket? Csak nekem bűzlik itt valami?

Szeretettel:
Gábor