Mi foglalkoztat mostanában? (barátomnak írt levelem)

 

Teológiai horizontomon a legfontosabb téma jelenleg az, hogy Isten nemcsak a jó dolgok mögött van ott, hanem a rossz dolgok mögött is. Erre gondoltam múltkor, mikor azt írtam neked, hogy életem nagy részében deista voltam, nem keresztény (a deizmusban nincs gondviselés, Isten megteremtette a világot, majd visszavonult.)

Anyámnál azt látom, hogy ő még mindig deista. Nagyon sokat sopánkodik a világ helyzetén, például Magyar Péteren. Azt persze én is látom hogy elképesztő dolgok történnek, ugyanakkor azt is tudom, hogy nem ez a végső dimenzió; hogy Isten engedte meg, hogy Magyar Péter nyerje meg a választást; és hogy Isten most is, mint mindig minden szálat, életünk és a világtörténelem minden szálát a kezében tartja, és minden felett úr.

Ez a dimenzió teljesen idegen volt tőlem életem nagy részében. Ebbe nem lettünk belenevelve, mivel a szüleim, bár rendkívül aranyos, jóságos, egymást és minket szerető emberek voltak, ezt maguk sem élték, és amit az ember nem él, azt másoknak sem tudja továbbadni.

Mindig éreztem gyerekkoromban, hogy a szüleim rendkívüli emberek a fenti értelemben, de azt is éreztem, hogy valami hiányzik, bár megmondani nem tudtam, mi. Most már látom, hogy a kereszténységbe való bevezetésünk volt nagyon hiányos és sok szempontból téves.

Igazából egyetlen dolog jött át, az istenfélelem, az egésznek a súlya és komolysága, az, hogy ez az igazság, és hogy ezt teljesen komolyan kell venni. Ez lényem legmélyéig megragadott. Ezen kívül azonban gyakorlatilag semmi sem jött át.

Például nem értettem, hogy mi az, hogy bűn, hogy mi az, hogy bűnös vagyok. Ez nálam nagyon félrement, és nem volt a családunkban olyan fórum, ahol ez a félreértés tisztázódhatott volna. Anyám és apám nem beszéltek az érzéseikről, arról, hogy ők hogyan élik meg a dolgokat, a hitükről például, vagyis nem volt olyan fórum, ahol az én megéléseimet szóba hozhattam volna, és kiderülhetett volna, hogy valami félrecsúszott.

Elhangzott valahol az a mondat, hogy bűnt csak tudva és akarva lehet elkövetni. Ebből én azt szűrtem le, hogy ahhoz, hogy valaki bűnt kövessen el, ahhoz akarnia kell rossznak lenni, én pedig nem akartam rossz lenni, és ezért úgy gondoltam, hogy akkor nekem nincsenek bűneim. Fura és rossz érzés volt. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel velem, hogy ijesztően gyenge vagyok, és hogy nem találok erőt magamban ahhoz, hogy jót tegyek és jó legyek. De nem volt meg a kulcs ahhoz, hogy ilyenkor mit kell tenni, a bűn fenti definíciója pedig láthatólag nem illett rám.

És a másik alapvető fontosságú dolog sem volt meg, a szeretet és az igazság viszonya. Nagyon úgy tűnt, hogy az igazság ellentétes a szeretettel. Úgy láttam, hogy Isten csak azután szeret, hogy az igazság iránti igényét kielégítette, vagyis hogy Isten szeretete feltételes.

Éreztem, hogy ha Isten szeretete feltételes, akkor én teljesen el vagyok veszve, hiszen olyan gyenge vagyok, annyira nem találom az erőt magamban ahhoz, hogy jót tegyek, hogy jó legyek, hogy ha Isten szeretete feltételes, hogy ha előbb nekem az igazság követelményeinek meg kell felelnem, akkor nekem itt nem nyílik pálya.

Nem voltak meg a kereszténység alapjai. És a kereszténység, az élet keménységébe való bevezetés sem történt meg, sőt ennek a szisztematikus tagadása valósult meg, egyfajta majomszeretetből, hogy hát szegény gyereket meg kell menteni az élet keménységétől. Csak hát az élet keménységétől senkit nem lehet megmenteni. Ha szebbre és könnyebbre hazudjuk az életet, attól az még nem lesz szebb és könnyebb, csak azt érjük el vele, hogy a gyermek az élet legnehezebb, legfájdalmasabb területén egyedül marad, és azt fogja hinni, hogy csak vele van baj, és fogalma sem lesz róla, hogy ebben a helyzetben mit kell tenni.

Azt is írtam neked egyszer, hogy a szüleink minket nem felnőttnek, hanem gyereknek neveltek. A gyermeket felnőttnek kell nevelni, bele kell nevelni a felnőttségbe, abba, hogy egy ponton túl minden kapcsolatában egyedül van és egyedül lesz, és hogy ebbe az egyedüllétbe csak Istennek van bejárása, és hogy ebben az egyedüllétben Isten az egyetlen társunk.

Ez nagyon kemény igazság, ugyanakkor örömhír is, hiszen egyszerre tárja fel az emberi lét alaphelyzetét és ad rá megoldást. Ez a megoldás a földi életben ugyan nehéz, de reményt ad arra, hogy nem lesz mindig így, hogy egyedüllétünk, árvaságunk nem tart örökké, és a mennyországban teljesen megszűnik, és örökre teljesen egyek leszünk Istennel és a többi üdvözült emberrel.