Miért utáltam annyira iskolába járni?

Én nagyon nem szerettem iskolába járni, az egyetemre se. Az iskola egyetlen képességemre tartott igényt, a memóriámra. A feladat az volt, hogy a tankönyvben olvasott vagy a tanártól hallott dolgot elraktározzam a memóriámban, és kellő időben változatlan formában visszamondjam. Mondták ugyan, hogy kíváncsiak a véleményemre, és azt mondjam, amit gondolok, de ezt soha nem gondolták komolyan. Azt akarták hallani, amit ők mondtak. 

Mi volt ennek az oka? Az, hogy a végső valóságnak az anyagot tekintették. Materialisták voltak. A személyben zavaró tényezőt látták, ezért a világ megismeréséből ki akarták iktatni. Ha pedig a személyt a világ megismeréséből kiiktatjuk, akkor tényleg nem marad más, mint a személytelen dolgok elraktározása a memóriában, majd változatlan formában történő elővételük. Ennél unalmasabb dolog pedig nincsen.

Az iskola elsődleges feladata Isten megismerése kellene, hogy legyen. Ez mindennél fontosabb, érdekesebb és izgalmasabb dolog. 

Az ember saját magát keresi, de saját magát csak a másikban tudja megtalálni. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Az igazi másik azonban nem a másik ember, hanem Isten.

Az iskola elsődleges feladata Isten keresése és Isten megtalálása kellene, hogy legyen – az, hogy felvegyük a kapcsolatot az élő Istennel, hogy igaz emberré váljunk, és hogy megtanuljuk Isten szemével látni a világot. Ennél izgalmasabb és gyönyörűségesebb dolog nincsen.

Istent megtalálni persze nem lehetne, ha ő maga nem keresne minket, és nem tenne meg mindent azért, hogy velünk találkozzon. A kereszténységben azonban pontosan ez történik. A túlvilág behatol az evilágba, Isten belép saját teremtésébe, hogy találkozzon és egyesüljön azzal, amit teremtett. Az ajtónkban áll és kopog, hogy beeresszük, és hogy nyugtalan szívünk megnyugodhasson benne.